Kézenfogtuk egymást és átléptünk a szivárvány alatt, a túloldalon is ugyanaz a nedves földszag és éppen csak szakadozó felhők fogadtak. A giliszták kunkorodva kúsztak tovább a tócsákból egy szárazabb helyre. Magyarán minden rendben lévőnek tűnt, mint a másik oldalon és valahogy mégsem teljesen. Valahogy a nyirkos szellő és a szürke égbolt között előbukkanó napfény is mintha egy kicsit más lett volna. Nem a színe, nem is a formája volt más, csak az érzés. Az eső utáni ébredezés egy kicsit derűsebb volt a megszokottnál. A fákról pergő esőcseppek is mintha szaporábban járták volna táncukat a tócsák felé. A furcsaság érzését nem kellett megbeszélni, elég volt egy beszédes tekintetet váltani és vidáman összekacsintva mentünk tovább felfedezni a rakoncátlan jókedv forrását, hátha a következő bokor, vagy fa fogja rejteni, hátha valamiféle deus ex machinaként szembejön a felismerés. A gomolyagfelhők a vártnál gyorsabban szakadoztak. A fák között a napfény sárgás csóvái megannyi kristályként ragyogtatták fel az utolsó esőcseppeket. Egy kanyar jobbra, egy kanyar balra és kitörő jókedv lett úrrá mindkettőnkön. Elkezdtünk szaladni a fák között, át egy tisztáson fel, fel, fel, előre és balra, balra. Egy dombtetőn lyukadtunk ki ami egy újabb tisztásra nézett. Oldalvást elsandítva a civilizáció nyilvánvaló jelei, óriási villanypásztorok terebélyesedtek a völgyben. Lentebb a domboldalon apró kockaházak sorakoztak szórakozott összevisszaságban. Remélvén, hogy találkozunk valakivel, aki el tudja magyarázni, vagy csak rávilágítani a túloldalból áradó vidámság eredetére teljes egyetértésben megindultunk a házak felé. Egy bal kéz felé eső ösvényen haladtunk lefelé, tele volt régi kövekkel és a kövek közötti csupaszságból hol szúrós giz-gazok, hol érdekes mintájú vadvirágok nőttek. „Itt is szárazság volt.” A sárgás föld olyan buzgón nyelte be a zápor maradékát, hogy a felső pár centin még csak sarasnak sem volt nevezhető a felpuhult réteg. A hepéken és hupákon át megérkeztünk az első házakhoz amik magányosan álltak a falu szélén. A rendetlenség itt is elemi rendezőerő volt. Egyik házikó jobbra teljesen elhanyagoltnak tűnt, míg az utána következő a pedantéria minden ékes jelével büszkélkedett. Szép egyenes sorokban elültetett palánták, gazmentes veteményes és persze a falusi giccs csimboraszója, kertitörpék. A törpék által elültetett félmosoly után határozott léptekkel baktattunk a göröngyös úton lefelé mígnem kellemes faszén illat kezdett el az orrunkon át felkúszni, hogy bucskázzon egy nagyot és sikerrel beindítsa a gyomorműködést. Éhes tekintettel kezdtük el követni az illat forrását a magányos épületek között. Egy nagyobb hétvégi ház felől jött a sütögetés szaga, a kertben egy piros autó állt és az eddigiekhez képest hihetelenül furcsa módon nem volt kerítés a telek körül. Egy idősebb, vadászruhába öltözött ember méretes vaslapon húsokat sütött, mellette felvágott zöldségek. Lépteink zajára nyugodtan megfordult és egy joviális mosollyal a következőket mondta „Üdv, már vártam magukat. Mindjárt kész az uzsonna, kérem üljenek le! Tudom, hogy a szivárvány másik oldaláról jöttek és lennének kérdéseik.” A meglepetést gyorsan átlépve helyet foglaltunk a kis nyersfa asztalnál. Az ember bőséggel szedett a zöldségekből, majd elkezdte módszeresen egy tálra szedegetni a húsokat. A pác, a fűszerek és a faszénillat kombinációja sikerrel indította el a jókedélyű falatozást. Emberünk félúton felkelt és néhány zöld műanyagpohárral és egy nagy kancsó limonádéval tért vissza, mindenkinek öntött a friss és hideg gyümölcsléből, majd hátradőlt, részéről szemmel láthatóan vége volt az uzsonnának. Udvariasan mi is az utolsó falatokat kezdtük el lapátolni, mialatt az úriember egy pipát és némi dohányt varázsolt elő az egyik zsebéből és nekiállt pipát tömni. Miután az utolsó falatot is leöblítettük a friss limonádéval az ember rágyújtott a pipájára és egy jóllakott óvodás kipihentségével belekezdett a mondókájába. „ Szóval én is a túloldalról jöttem, mint ti, csak van annak már vagy tíz éve. Tudjátok, ideát meg lehet érezni ha valaki amonnanról átjön. Olyan enyhe gyomorbizsergést érezni olyankor. Mióta itt vagyok, azóta ti vagytok a második csapat, akinek sikerült átlépnie a szivárvány alatt, úgyhogy mondhatjuk, hogy nem túl gyakori történés ez. Nem azért, mert bonyolult lenne, mint ez ti is nagyon jól tudjátok, csak valahogy odaát kevés embernek jut eszébe, hogy a szivárványon egyáltalán át is lehet lépni és hogy esetleg ott valami más lehet. Az előttetek lévő csapat három fős volt, csupa fantaszta, úgyhogy mihamarabb visszatessékeltem őket a túloldalra, mert nem volt semmi kedvem, hogy az itteni békés és nyugodt világot a nagyra törő álmaikkal felkavarják, vagy elvigyék a rossz irányba. Ti ellenben teljesen normálisnak tűntök. A tény, hogy itt ültök velem szemben komoly fantáziáról és felfedező kedvről tesz tanúbizonyságot. Odaát mindenki úgy gondolja, hogy a szivárvány csak egy természeti jelenség. A fény megtörik az esőcseppeken és egy színes spektrum rajzolódik ki. Ti, csakúgy mint én, azonban rájöttetek, hogy a szivárvány ennél több, egy kapu, ami egy másik helyre vezet, ám a kapun csak azok tudnak átlépni, akik tudják hogy az egy természeti jelenségnél több, át akarnak rajta lépni és kiváncsiak arra, hogy meg lehet-e ezt tenni. Ti ennek mind eleget tettetek és most itt vagytok. Gondolom észrevettétek, hogy valahogy minden más és szeretnétek tudni, hogy miért felszabadultabb és vidámabb itt minden, mint odaát. Valami azt súgja, az arcotokon kiülő mosolyon kívül, hogy már megérkezésetek első pillanatától kezdve ezen gondolkoztok. Mielőtt kifejtem nektek a különbség okát, el kell mondanom hogy kerültem ide. Odaát sikeres ember voltam, volt egy saját üzletem, ami nagyon jól ment és szerető család vett körbe, mégis végig éreztem, hogy hiába a sok küzdelem, szomorúság és öröm, valami hiányzik. A gyermekeim felnőttek és elkezdték a saját életüket és a feleségemmel ketten újrakezdtük. Csak ketten egy nagy házban, furcsa volt az egész, egészen addig úgy gondoltam, hogy minden tökéletes, de valahogy az évek alatt elfelejtettünk egymással beszélni, inkább csak a problémákkal foglalkoztunk és elfelejtettük, hogy ki az a másik ember mellettünk, ketten lettünk egyedül. Nem kell nektek ecsetelnem, hogy a furcsa, nem idetartozás érzésemet ez csak még jobban erősítette. Így egy olyan nyári napon, mint a mai kiléptem a házból és elindultam sétálni. Gyanútlanul egy közeli rét felé vettem az irányt, onnan, pedig tovább a közeli erdőnek. A fáktól nem láttam, hogy gyülekeznek a felhők és zápor lesz, így a vízcseppek már az erdőben értek. Nem is foglalkoztam velük, hanem egy közeli tisztás felé vettem az irányt. Ahogy kiléptem a fák közül, a tisztáson a legszebb szivárvány láttam. Ott jöttem rám, hogy ez több, mint egy természeti jelenség és elkezdett furdalni a kérdés, hogy mi lehet a túloldalán. Ugyanúgy, ahogy ti is, átsétáltam, kiváncsiságtól fűtve. Azóta itt vagyok. Az első helyiek akikkel találkoztam valahogy érezték, hogy nem tartozok ide és meglepően gyorsan rájöttek, hogy nem vagyok idevalósi, sőt azt is kitalálták, hogy honnan jöhetek. Errefelé köztudott, hogy a szivárványon túl valami más van, ennek ellenére senki sem akar átmenni a túloldalra. Az itteni szivárvány fakó színei miatt tudják, hogy odaát minden szomorkásabb lehet, mint itt, sokkal kevesebb fantáziával és vidámsággal. Az első pár nap után vissza akartam menni és egyre jobban hiányzott a családom, de hiába vártam a szivárványt, nem jött. Így itt ragadtam, hosszas hetekre. Egyre levertebb és rosszabb kedvű lettem, a helyiek pedig csak tanácstalanul nézték, ahogy egyre rosszabb bőrbe kerülök, mígnem jött egy zápor és megérkezett a várva várt szivárvány, így a biztos tudattal, hogy haza tudok menni elkezdtem rohanni felé, de hiába próbáltam átmenni, nem tudtam. A zápor elpárolgott és a szivárvány is eltűnt én pedig a veszteség miatt teljes letargiába kerültem. A helyiek kitartóan ápoltak és próbáltak feldvidítani, életet lehelni belém, de nem tudtak, így az egyetlen itteni városból hívtak különböző nagytekitélyű orvosokat, akik tetőtől talpig megvizsgáltak, de a szomorúságon, bűntudaton és hiányérzeten kívül más bajt nem találtak nálam. Egy pár hét után, miután rájöttek, hogy az „állapotom” nem ragályos, elvittek egy forráshoz, miután ittak belőle, nekem is mondták, hogy igyak belőle. Nem éreztem egyből a változást, minden ugyanolyannak tűnt, mígnem, hirtelen álmosság lett rajtam úrrá. Közvetlenül a forrás mellett álomra hajtottam a fejemet. Bármilyen furcsánk is hangozzék, álmomban megjelent az erdő és elmesélte, hogy itt kell maradnom, nem vesztettem el semmit, és azért nem tudok visszamenni, mert egyedül vagyok, egyedül, tele bűntudattal és mert odaát már mindent befejeztem. Amikor felébredtem, elmúlt a bűntudatom és csökkent a szomorúságom is. Elkezdtem elfogadni a helyzetet, hogy itt maradok és új életet kezdtem. A hosszas évek alatt rendszeresen elmentem a forráshoz, hogy beszélhessek az erdővel aki egyre újabb és újabb tanácsokkal látott el és segített megismerni önmagamat is. Az előző csapat érkezéséről is ő szólt, csakúgy, mint a tietekéről. Ő mondta, hol kell titeket várni és azt hogy vissza kell kísérnem az előző társaságot, csakúgy, mint titeket is. Az itteni világ azért más és felszabadultabb, mert a fantáziánkat és a felfedező kedvünket a környezetünknek, a körülöttünk lévő apró dolgoknak szenteljük és mert bármikor tudunk beszélni minden élővel egyszerre, mielőtt megkérdenétek, igen, a forráson keresztül, így a döntéseink hatásait előre mérlegelni tudjuk. Az előző társaság, akit visszakísértem, képtelen lett volna odafigyelni tettei következményére, titeket pedig, egy boldog, szeleburdi élet és sok kaland vár a túloldalon, nem tudnátok az itteni nyugalommal mit kezdeni, úgyhogy nem maradhattok. Ezen felül az sem előzőek sem ti nem vagytok egyedül. Ide a túloldalról csak egyedül lehet jönni. Tudom, hogy érzitek, hogy igazam van, úgyhogy menjünk is, mert mindjárt esni fog.” Felkeltünk az asztal mellől és érezvén az ember szavainak súlyát, követtük vissza a domb felé a csepergő esőben. A házakat elhagyva az ösvény előtt pedig megláttuk a legszebb szivárványt valaha. Azonnal tudtuk mit kell tenni. Így hát kézenfogtuk egymást és átléptünk a szivárvány alatt, a túloldalon is ugyanaz a nedves földszag és szakadozó felhők fogadtak...
